tömleg.

annyi kérdés van sokszor bennem... és a válaszok valahogy menekülnek előlem. s mégis úgy érzem, hogy sokmindent kellene csináljak, de ahhoz sok felé kellene szakadjak. szeretnék inkább kapkodni és mindennek nekifogni, de inkább maradok a helyemen és mérlegelek az most ésszerűbbnek tűnik. az érzéseim- és én magam- is változtak úgy érzem, valahogy sokkal összetettebbek és bonyolultabbak lettek számomra is.
néha úgy érzem, hogy nagy kérdésekre a válaszok itt vannak bennem, de nem tudom kicsalogatni őket, mert van előttük egy soha le nem dönthető fal, amin sehol sincsen rés.
és nem is mardos belülről csak hagy maga után egy olyan űrt és lehangoltságot. miért történik velem mindez?
néha meg... mintha minden ember terhe az én vállamat nyomná és én vinném helyettük a terhet, ami egyre jobban préseli össze a mellkasomat. és nem tudok változtatni- vagy csak nem akarok?!- ezen a helyzeten.
és miért változik olyan gyorsan a hangulatom? miért elég neki akárcsak egy szó is, hogy végletekbe essen? egyik végletből a másikba. és ha olyan könnyű beleesni mindig kimászni belőle miért nem könnyű? ott miért ragad be az ajtó? miért akarom feltépni akkor ha mégsem akarom?!

Azt hiszem én és az érzéseim, szóval olyan vagyok mint a hópehely. néha vagyok, csak úgy. néha nem is vagyok, de tudják, hogy létezem, még ha nem is akarnak észre venni. néha nagy erőbedobással, megsokszorozott erővel robbanok bele valamibe. van, hogy eltűnök a semmiben. van, hogy kitöltöm azt. van, hogy bántanak és elfogyok, és van, hogy ezerféle pompámban tündöklöm.