hirtelen nem vágytam másra csak a házra, amit megálmodtam és a társra, akivel együtt kitölthetem, ahol lelkünk egybe fonódhat az örökkévalósággal. nem vágyom az emberek hangjára, nem vágyom rá, hogy visszazökkenjek a káprázatba, ahol a legtöbbjük él.
ha elengedem az egót találkozhatom a világ összes madárfüttyével, az esti szellő hűvösségével, a kései nap utolsó sugaraival. és talán majd akkor külső szemlélőként vizsgálhatom az életet, anélkül, hogy megjelennének a szokásos ítéletek, amik körberajonganak mindannyiunkat. sokszor menekülnék, de nincs hová-mindenhol ott vannak. vagy a bátorságom állít meg benne.
elfogadtam a minduntalan körülölelő távolságot, de a föl-föltörő szomorúság nem hagyja, hogy lubickolhassak a bizonyosságomban. ha elfogadom-kizökkent. ha felkutatom-ámít.
Böjte atya a bizalomról prédikált. bízom az álmaimban, mégis ha gyengébb pillanatomban gondolok rájuk elcsuklik a hangom és könnybe lábad a szemem. ha erős vagyok és elérhetőnek látom a célt, amit befutni szeretnék hiszem, hogy elérem a célom. nem vagyok mégis elfogult?
így, a tenyerébe adom én is a kezem és felajánlom Neki a bizalmatlanságomat, hogy vezessen azon az úton, ami elvezet az álmaimhoz, és ezt tegye úgy, hogy közben bízzak benne.