Elmentünk volna regényhősöknek. Rólunk szólt volna az egész. Te az egyik főszereplő és én a másik. Igazán szép regény lett volna, nem annyira romantikus, mert nem vagyok oda a romantikáért. Vagyis. Nem is lett volna, mert volt. Volt egy pár hónapig tartó regény. Nem sci-fi, nem is akció vagy ilyesmi. Ezek az igazán kis szimpatikus regények, amit mindenki szívesen olvas, mert ő is úgy igazán bele tudja magát élni abba a szerelembe, ami a főhősök között van és arra vágyik, hogy bárcsak az ő élete ilyen csodálatos lenne, hogy megtalálja ezt a főhőst. Az ő főhősét.
Én is megtaláltam a főhősömet. Nem tudom, hogy ő az életem vagy a regényem főhőse, de örülök, hogy ez alatt a rövid idő alatt fontos szerepet játszott az életemben. Be kellett látnom, hogy valamit újrakezdeni nem ugyanaz mint folytatni azt a dolgot. És mi - én - nem tudtam folytatni és mégis belementem, de ott már az érzések nem volt elég. És ezzel én okoztam fájdalmat, beismerem. Nincs mit szépíteni az egészet, a szép már elmúlt és fantasztikusan szép volt, káprázatosan. De az ajtót becsuktuk és lehet, hogy még ki fogjuk nyitni, de feltépni már sosem fogjuk.
Viszont az ajtón kívül egy nagyon mély csúszda várt, amit nem lehetett előre látni. A messzeségbe lehetett csak tekinteni, lenézni nem. És így az ember, amikor kilépett az ajtón máris kezdetét vette a lefele utazás és nem tudott észbe kapni, nem tudta belátni, hogy az amit látott, azt a sok szép, az álmok a messzeségben az csak egy illúzió volt, amit a főhősnője táplált bele a kislábujján keresztül és nem volt képes elszakítani ezt a köteléket. Átlátták mindketten, csak nem voltak képesek kilépni belőle. A csúszda végén már nem a főhős és a főhősnő voltak. Már egy szappanopera főszereplői voltak, és ebből a vesztegzárból egyszerűen lehetetlen volt szabadulni. Nem volt más szereplő, csak ők ketten, de képesek voltak arra, hogy mindegyiket saját maguk testesítsék meg különböző helyzetekben a hárpiától a reményvesztett szerelmesig.
Ebben a kapcsolatban már nem lehetett sok szépet találni, sokat veszekedtek, többet mint a filmekben szokás és nem a barátaikat marták el maguk mellől hanem egymást. Ezt már a nézők sem nézték olyan szívesen, mint amilyen hévvel olvasták a fent említett regényt. Olyan méreg került a szervezetükbe, amit kemény kínok által lehet csak kiirtani. Végül sikerült nekik kiirtani, de voltak méregtartalékok a szervezetük eldugott zugaiban, ahol sikerült megbújniuk és az utolsó végső csatában fel is oldódtak. Én is bocsánatot kértem tőle, ő is tőlem. Bár részemről az indulatok még túl hevesek voltak ahhoz, hogy őszintének tűnjön. Ettől eltekintve az volt. Minden őszinte volt.
Nem tudok én sem haragudni rá. Szeretettel tudok csak visszagondolni rá.
DE igen. Ennek a sorozatnak is vége szakadt. Voltak akik örültek neki, voltak akik nem. De a nézők véleményére sem a rendező sem a két főszereplő nem volt hajlandó lefogadni. Meghallgatták, de nem fogadták el. Mert senki nem tudta azt, hogy mit éltek ők ketten meg, bárki támadhatott akárhonnan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése