olyan gyönyörűségesen szépen éreztem magam tegnap. egyetlen pillanatot kivéve. "szájbergyerek kérjél bocsánatot". de a legeslegszebb az a busz előtt volt. amikor letelepedtem a fotelba és Zsombira néztem, és ő biccentett és én elkezdtem. és velem énekelte az a pár velem szemben ülő mosolygó leányzó. és szerettem volna még maradni és énekelni Zsombival. mármint, hogy ő zenél én meg éneklek. :)
a szívem egy részét hagytam ott, mikor el kellett jöjjek, de a másik részét vittem a többi számomra fontos emberekhez, akik ugyanúgy várták. és mikor egyik részem sem volt meg, a lelkemnek semmi baja sem volt. mintha a szívem regenerálódott volna készen arra, hogy újra darabokra szakadjon, hogy tálcán kínálhassam bárkinek, akinek szüksége van rá. csak sajnos a testem cserben hagyott... hiába a hívogató zene, az előttem szambázó testek, a melegvizespalack, a kályha. nem bírtam tovább.
és az estének ez a második fele is nagyon érdekes volt. még meg is tudtam lepődni. és irtó kellemes meglepetés volt. nem gondoltam volna soha, hogy aki folyton csipkelődik és én is visszacsípem még akár törődést is mutathat irányomban. és akiről azt hittem, hogy ismerem és kedvelem, rájöttem, hogy nagyon taszít a viselkedése. és azt éreztem, hogy basszus!? vedd már észre, hogy nem egyedül vagy a világon, és kicsit figyelj oda másnak is az érzéseire!? szerencsére nem róla van szó. és hülyeség ez a nemtudommilyen komplexus. miért baj az, ha mással is törődünk, nem csak magunkkal? oké, törődj magaddal is, de ne légy elfoglalva tőle. ;)
és annyira lelkiismeret furdalásom volt... még talán most is az van. nem akartam eljönni. de azt hiszem csak gyötrődtem volna, ha maradok. sajnálom, nem tudom neked rosszul esett-e... nekem rosszul esett ott hagyni. nagyon rosszul...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése